Sajnos nem volt lehetőségem mobilon keresztül naponta írni a Blog-ba, ezért azt a döntést hoztam, hogy napra lebontva megírom a 8 napunk és a 608 kilométerünk történetét. Izgalomból, kalandból nem volt hiány, már az utazással kezdve.

Akkor vágjunk bele.

0. nap.  2017.07.31. Utazás, áramszedőtörés, csatlakozás lekésés, éjszakai érkezés a szállásra.

  Keleti pályaudvar. Annyira izgatott voltam, hogy már egy órával a vonatindulása előtt kint voltam a pályaudvaron. Igaz, vonat még sehol nem volt, de maga a tudat, hogy már csak egy óra és elindulunk jó érzéssel töltött el. 11:20-kor állt be a vonatom. Normális esetben, az ember úgy gondolja, hogy 20 perc az bőven elegendő arra, hogy felszálljon egy előre megváltott jeggyel, normális esetben valóban az. Nos, a Railjet-nél az a szokás, hogy a kerékpárszállító kocsi és a helyjegyes kocsi az két különálló szám. Kifejtem. A kerékpárszállító a 23-as kocsi volt, ahova a helyjegyem szólt az a 21-es kocsi. Ezt akkor vettem észre.  Tehát nagy nehezen szereztem magamnak egy embert, aki segített feltenni, a plusz 12 kilóval megrakott kerékpáromat a vonatra. Csomagokat levettem, felakasztottam a kampóra, utána leszálltam a vonatról és megkerestem a 21-es kocsit, két nagy pakkal és egy kutyával. Sikerült megtalálnom, és ahogy leültem, abban a pillantban el is indult a vonat. Esélyem nem volt izgulni, hogy mikor indul már. Még szerencse, hogy nem késtem le.

Nos, a vonat az ki volt tömve, nem kicsit hanem nagyon, nem hogy ülőhely nem volt, állóhely sem, tehát ha átszerettem volna menni a bringámhoz, vagy a csomagomhoz földönülő embereken kellett átlépkednem, Zorával a kezemben. Tatabánya. Ahogy elindult a vonat Tatabányáról, meg is állt. Egy 20 perc várakozás után, végre megtudtuk, hogy áramszedőtörés van és kb 2 órát kell majd várni. Nem is lett volna ezzel gond, ha lett volna a vonaton légkondi, de mivel nem volt áram légkondi sem volt, de egy fél óra után már levegő sem, mivel az ablakokat nem lehetett lehúzni. Kb. úgy éreztem magam, mint egy tehén egy állat szállító vagonban, de még talán azoknak is több levegő jut. Mindemellett egy kedvesnek nem mondható öreghölgy mellé szólt a helyjegyem, akitől inkább elköszöntem már Tatabányánál és a fennmaradó utat Bécsig a vonatlépcsőjén töltöttem, de a jó oldalát néztem, ott legalább volt áram. Zora meg végig ismerkedett a földön ülő utasokkal, tehát innentől jól telt az utam. 2,5 óra késessel megérkeztünk Bécsbe, elméletileg Linzig nem kellett volna átszállni, de Bécsben az történt, hogy egy gyors pisiltetés során visszaszállok a vonatra, békésen elfoglalom a földi helyem, felszáll egy kalauz, és hangosan kiabálja, hogy "achtung,achntung". Nos, itt már inkább koncentrációs tábor hangulat lett a vonaton, az utasok csendben elkezdtek pakolni. Én a nagy semmi nyelvtudás nélkül, annak ellenére, hogy négy évig szorgalmasan tanultam, nem igazán szeretek megszólalni, így szinte elkopott a nyelvtudásom, szóval nézek a bociszememmel és összeszedve minden angoltudásomat meg kérdeztem, hogy ez a vonat Linzbe megy? A válasz annyi volt, hogy műszaki hiba miatt, nem megy tovább a vonat, a helyettesítő vonat. a 8-as vágányról indul hat perc múlva. "Hitlerünk" én így neveztem el, volt olyan kedves, hogy lepakolta vonatról a kerékpáromat én meg a táskámat és a Zorát szedtem le a vonatról. Táska felszerelése, természtesen a 8-as vágány nem a szomszédos vágány volt, hanem lifttel kellett lemenni egy másik lifttel felmenni. Lift tele, a harmadik lift volt az amiben elfértem. Végre a másik vonat megvan, kerékpárszállító része megvan. Másik kalauz, ő már nem volt annyira "Hitleres", igaz egy deka német szót nem tudok, de azt tökéletesen megértettem, hogy én bizony a kerékpárommal arra a vonatra már nem szállhatok fel. Itt volt az a pillanat, hogy vagy sokkot kapok, vagy kezdek valamit magammal. Eleve izgalmi állapotban van egy ember, az út miatt ami rá vár, hiszen az álmai útja, egy teljesen idegen ország, és ott állok egy vonat előtt kezemben a jegyekkel, hogy én jogosult vagyok az utazásra és mégsem szállhatok fel rá, mert nincs elég hely a kerékpároknak. Nem kellett több, ha már megértettem a német nyelvet, én kis termetem létére, Zora mellettem, elkezdtem szépen magyarul mondani a magamét a jegyet lobogtatva, hogy bizony én nekem van jegyem és erre a vonatra bizony ha törik ha szakad fel fogok szállni, nehogy már itt hagyjanak minket egy idegen helyen. Az ég küldhette nekem azt a bácsit, aki magyar származású volt, hallotta a magyar beszélgetésemet a német kalauzzal és szépen elmondta neki, hogy bizony ez a vonat nem indul el, a lány és a kutyája nélkül oldja meg valahogy. Nagy nehezen, engedett a kalauz és a babakocsi tárolóba szerzett nekünk helyet. Végre indulunk Linz felé miattam egy jó 10 perces késéssel. Itt már egészen biztos voltam abban, hogy a 3 órakor induló vonatomat nem fogom elérni Linzbe, ami Passauba megy, ezért néztem a következő vonatokat. A következő negyed hatkor indult, az nagyon necces volt, a legutolsó pedig negyed kilenckor és ez volt az utolsó. 17:14-re ért be a vonatom Linzbe 17:17-kor indult Passauba. Mire leszálltam, átmmentem a másik vágányhoz, pontosan azt láttam, hogy gurul ki a vonat Passau felé. Semmi gond, itt volt a pillanat, hogy keresek egy kocsmát és megiszok egy sört. Időm bőven volt negyed kilencig. Pályadudvar nagy, természetesen van hely ahova be lehetett ülni, kocsmáros kérdezte, hogy mekkora sört szeretnék, annyit bírtam kinyögni, hogy nagyot, nagyon nagyot. Megkaptam. Mekibe még indulás előtt egy hasábburi és máris jó volt minden. Vonatom indulása és a vágány is kiírásra került, hogy honnan indult, nem volt más hátra, míg várni a vonatot. Negyven fok volt még este 8-kor is. A vonaton, szóltam a Zorának, felfigyelt egy férfi rá és magyarul kérdezett. Még nem telt el 24 óra sem, de már jól esett hallani magyar szót, ki is használtam, gondoltam még jól feltöltöm megam, mert az elkövetkező napokban, ezekből a szavakből biztos hiányom lesz elkezdtünk beszélgetni. Elmondtam a tervemet, ő egy kemény lánynak nevezett és ismeretlenül is szurkolt, ő pedig elmondta, hogy hajóskapitány és Passauba száll majd meg. Végig beszélgettük az utat, nagyon sok jó tanáccsal és látnivalóval látott el, szinte ittam a szavait, gyorsan el is telt az út. Végre-végre Passau este negyed 11-kor. A pályaudvaron két rendőr megtalált, igaz jogosan, hiszen mindent csomagoltam a Zorának csak pórázt nem, minek is az, annyi volt a kérdésük, hogy enyém-e a kutya én mondtam, hogy igen és ezzel mindenki ment tovább a maga útjára. Szállás: a hajóskapitány is ott szállt meg ahol én, kedves volt még segített eltenni a kerékpáromat a tárolóba és itt el is váltunk egymástól mindenki ment a maga útjára vagyis a szobájába. Vacsora, egy kiadós kádad fürdés és alvás, rá készülve a következő napokra, hogy kezdődik a mi nagy utunk.

1. nap. 08.01. Passau-Obermühl

A tervem az volt és már ezért is vártam a szabadságom első napját, hogy végre több hónap után kipihenem magam, az első napra nem terveztem hosszú távot, mindössze 43,2 kilométert Schlögenig, tehát biztos 10-ig alszom és 11-kor elhagyom a reggeli után a hotelt. Ehelyett, hajnali 5-kor már kukorékoltam a Zora már nyüzsgött, rendben, akkor nincs más hátra menjünk le a Duna partra sétálni, megnézni a napfelkeltét és az utat, hogy merre kell majd mennem. Csend volt a városban, jó volt érezni a hajnali friss levegőt, az elkövetkező napokban nem érzékeltem hasonlót, mert persze a hőségriadó erre az időszakra időzítette magát. Szóval séta megvolt. Az egyik ismerősőm mondta, hogy annyira jól ki van táblázva az út, hogy nem is lehet eltévedni, ezt már ott az első táblánál láttam és végig igaz is volt eltévedni nem lehetett. Szándékosan csak ilyen rövid szakaszt terveztem az első napra, hiszen a bakancslistában volt egy bakancslista az pedig Schlögen volt, a Duna hurok. Régóta vágytam rá, hogy megcsodálhassam, amit addig csak képeken néztem. Igazi nyári idő volt már az első napon, ami kitartott az utolsó napig. A szép nyári időt azt úgy kell elképzelni, hogy negyven fok árnyékban, szellő nélkül. Mivel végig a Duna mellett mentünk, így a melegnek köszönhetően nem 10 kilométerenként álltam meg a Zorát megúsztatni, hanem 5 kilométerenként, esélye sem volt megszáradni és szerencsére lihegni sem láttam. Sokszor én is azt a megoldást választottam, hogy bele álltam a vizbe hűteni magam. Az utam során annyira elragadott a táj szépságe, nagyon nehéz szavakban leírni, mintha egy festői mesebeli tájakon tekertem volna.

Schlöngen. Tudtam, hogy hevesen fog verni a szívem és ahogy egyre kevesebb kilométert jeleztek az útbaigazító táblák, annál izgatottabb voltam. Amikor megérkeztem a helyhez, könnybe lábadt a szemem az örömtől és a látványtól is, hogy valóban itt vagyok. Megvártuk a kompot, ami a túloldalra át vitt. Zora kompon már kiterült az ölemben, amit nagyon viccesnek látott a kompot vezető bácsi, arról nem is beszélve amikor megtudta, hogy honnan indultunk és mi a célunk, amit elmondott a hajón utazó embereknek is, amit tapssal jutalmaztak. Akkor is nagy erőt adott, és egész utamon végig kísért az az erő amit ott kaptam. Miután kicsodáltam magam a tájban, elindultam a szállásomhoz, vagyis azt hittem ott lesz a szállásom, azonban amit én azt hittem, hogy ott fogok megszállni és már elképzeltem, hogy tusoló alatt állok és lemosom magamról a meleg adta izzadságot a börömről. Nos, a mesebeli képzeletemet, gyorsan szét is lőtték azzal a mondattal, hogy 11 kilométerrel feljebb van Obermühlbe. Így nem sok 11 kilométer de akkor soknak tűnik, amikor már az ember úgy gondolja, hogy nem kell többet tekernie azon a napon. Zora még egy utolsó úszás és labdázás után az igazak álmát aludta a kosárkájában, amíg én izzadva tekertem és az a 10 kilométer 100 kilométernek tűnt. Ismét komp másik oldala a Dunának. Igen ám, a kompon vettem észre, hogy maga a panziót egy kis Duna holtág választja el a másik oldaltól. Itt már leiizadtam, ohh ne, nem jó oldalon mentem a másik oldalon kellett volna mennem. Miután rájöttem, hogy van egy híd, persze egy 12 százalékos emelkedőt kellett legyőzni hozzá, de végül megérkeztem végre. A panoráma mesés volt a szobából, a hely is meseszép helyen volt, megérte a plusz kilométereket. Az éjszaka azért hozott egy kis izgalmat és félelmet. Sokszor szokták kérdezni, hogy szoktam-e félni a válaszom mindig nem. Nos, amikor a semmiből pár percen belül lecsap egy óriási vihar, dörgéssel, villámlással együtt, a szélről nem is beszélve. Itt azért elgondolkodtam, hogy a Zora vagy én félek jobban, de inkább igyekeztem a Zorát megnyugtatni, de az is lehet, hogy a Zora nyugtatott engem.

2. nap.  Obermühl-Linz

A nap, amikor az élet szét szeretné rombolni ismét az álmom, de én nem engedem neki. Amikor a pozítiv hozzáállás megmutatja, hogy nincs lehetetlen. Eddig nem hoztam nyilvánosságra a beszámolóim alatt és pont azért nem, mert nem szerettem volna, hogy a követőim sajnálattal nézik az utamat vagy bármiféle sajnálatot érezzenek írántam, hiszen ez az út nem arról szólt és nem is ezt szerettem volna átadni. Obermühlben reggel a szállásomon amikor fizetni szerettem volna, olyan hidegzuhany ért, hogy hirtelen nem is tudtam kezelni a helyzetet. Leadva a szobakulcsot, fizetés. Bankkártyám teljesen új volt, elvette a recepciós én teljes nyugalommal vártam, hogy lehúzza az összeget. Harmadjára is azt a válasz érkezett a banktól, hogy sikertelen. Mutattam neki a Netbankom-on, hogy az teljességgel lehetetlen hiszen nézze meg van rajta bőven elegendő összeg. Mondtam neki egyeztetek a bankommal. Egy technikai hiba miatt, teljes mértékben zárolva lett az összes pénzem és a bankkártyámat sem tudtam használni és csak személyes ügyfélszolgálaton intézhetem el a feloldást. Nem fogok szaknyelveket használni a lényege ez. Mondtam az ügyfélszolgálatos hölgynek, hogy akkor csak annyit tegyen meg, hogy akkora összeget oldjon fel, hogy rendezni tudjam a szállást, mert elég kellemetlen itt állni, úgy hogy van pénzem de mégsem tudom használni. Először azt mondta egy óra, mondtam neki, hogy 10 percet adok. Szerencsére megértette és 5 percen belül, már ki tudtam fizetni a szállásom. Itt meghozhattam volna azt a döntést a második napomon, mindössze 53 kilométerrel a hátam mögött és 625 kilométerrel előttem, hogy ami nálam volt 100 Euro készpénz, elmegyek Linzig és felszállok a vonatra és haza jövök, de túltettem magam a hidegzuhanyon, elhittem amivel annyiszor támogattak, hogy egy kemény lány vagyok, azt a döntést hoztam, hogy igenis én ezt az utat végig csinálom. Zorának biztosítva volt egész útra a vacsorája, én meg tudtam, hogy ki kell számolnom minden fillért, hogy elég legyen a szállásokra és némi élelmre. Még az indulásom előtt, egy hatalmas eső tartott vissza, de csak fél óráig tartott, a nap is kisütött és úgy éreztem magam mintha valami üvegházban tekernék a páratartalom miatt. Szerencsére azért az utam elején erdő mellett tekertem rengeteg árnyékkal, ahol pedig lehettet a szokásos pacsálás a Zorának. Jól éreztem magam felszabdult voltam a helyzet ellenére, az egész utam alatt ez egyik legszebb rész volt. Tudtam, hogy nem kell sietnem sem, hiszen 11 kilométerrel beljebb vagyok a tervezettől, így kiéltem minden percét. Linzbe, beérve tudtam, hogy nem lesz egyszerű a tájékozódás, amikor én képes vagyok egy faluban eltévedni. Mielőtt lemerült volna a telefonon, foglaltam egy extra olcsó szállást, gyorsan megnéztem az útvonalat annyira még volt elegendő energiám és le is merült a telefonom. Nos, annyira jó a memóriám ilyen téren, hogy miután már az egész várost bejártam, hol máshol is köthetnék ki mint a szívemhez közel álló pályaduvaron. Gondoltam magamban, hogy nagyon szerethet engem a sors. Linz és Bécs volt az ahol a pályaudvarok többször is visszatértek, emlékéztetve az utazásomra. Ha már ott kötöttem ki, és fingom nem volt, hogy merre van a panzió, így megkértem egy pizzást, hogy legyen kedves egy kis töltést biztosítani a telefonomnak. Azért időnként és most is elgondolkodom rajta, hogy három nyelv használatával angol-magyar-német, mennyire jól meg tudja magát értetni az ember. Ülve az asztalnál, Zora pedig ismerkedve az emberekkel vártam, hogy egy kicsit töltödjön a telefonom, végig gondoltam a költségvetésem. Olyan, hogy sör meg ilyenek nos az már nem fért bele. Nagyjából két zsemle, joghurt és egy kis májkrém pár szem gyümölccsel és banánnal. Megvoltam elégedve, hogy Bécsig kibírom az egészen biztos. Végre a telefonom is feltöltödött elindultam a szállásra, ami nem is volt messze attól ahol kerestem. A panzió tulajdonos magyar volt, természetesen nagyon megörültem a magyar szónak. Kedves, aranyos szállás volt, a belvárostól nem volt messze, így egy gyors fürdés után, elindultunk a Zorával felfedezni a város nevezetésségeit. Zora azért a főtéren bebiztosította magának a cuki faktort, lefeküdt a hátára és elaludt, amíg én a lépcsőn megpihenve ültem. Már azon gondolkodtam, hogy kiteszek egy kalapot, hogy szállásra és a hazautamra gyűjtök, ha már ennyien megcsodálták, de végül úgy voltam vele, még sem adhatom portékára az útitársam. Visszatérve a szállásomra, már nem kellett minket altatni, fáradtan estünk be az ágyba.

3. nap. Linz-Grein

Az összes szakasz közül, az egyik legunalmasabb szakasz volt. Először gyárkéményeket láttam amíg elhagytam Linz-t, utána gát, akkor egy kis erdő, aztán kukoricaföld, na meg egy kis mező és ismét gát és plusz 40 fok. Ahogy lehetőségem volt rögtön fürdettem a Zorát, mert inni nem iszik ám, ez egy teve, vagy nem tudom milyen állat és hol tartalékolja a vizet, de nem iszik. Hütőzselét és a törölközőjét bevizeztem, imádtam nézni ahogy fázik. 40 fok és fázik a kutya, mondjuk a kosarában 10 fokkal hüvősebb volt és ő azért 25 fokban képes megfagyni ám. Szóval folytatva az igazán semmi látványt elém táruló utam, kb 40 kilométer letekerése után végre találtam egy kutat, ahol az volt az első hogy lelocsoltam magam, magam ott pedig tartottam egy nagyobb pihenőt, keresve egy nagyobb árnyékot. Természetesen a Zora a napra feküdt ki rögtön, itt már állatorvosi segítséget kértem, hogy ez most teljesen normális és maradhat a napon, de meg lettem nyugtatva, hogy ha vizes akkor nem lesz semmi baja. Szóval én az árnyékban ő a napon, de azért elment egy kicsit császkálni és természetesen igazi saras disznó módjára vissza is tért hozzám. Nem igazán szerettem volna vele tárgyalni ezekután. Lemosva róla a mocskot, elindtultam Grein felé. Itt már tudtam, hogy campingben fogok megszállni, az fért bele a költésgvetésbe, így célírányosan tudtam meddig kell majd tekernem. Grein előtt 10 kilométerrel ismét visszatért a mesbeli táj a Dunával együtt, újra töltöttem a táj szépségével. Camping bungalow nem volt, de egy áron volt a lakókocsi. Mielőtt belemerülnék, ezen a helyen volt először, hogy könnybe lábadt a szemem, hogy magyarul szóltak hozzám. Három nap után már kezdett hiányozni a Hazám a magyar szó. Bejelentkeztem és megkerestem a lakókocsit, ez kb fél óra volt, mert háromszor eltévedtem a campingben, az összes lakókocsiba megpróbáltam bejutni, hátha valamelyiket kinyitja az én kulcsom is. Az utolsó volt az enyém. Igazi szocializmusból fennmaradt kocsiról beszélünk, ami még az NDK korszakból maradhatott a tulajdonosokra. Igazán átélhettem a gyerekkorom, már csak az üttörő nyakkendőt hiányoltam a nyakamról. Fürdés után, ismét egy kis séta, helyi nevezetésségek, Duna part, kutyafárasztás és alvás. A campigben azért volt egy emlékeztes pillanatom. Eleve nem szeretem a közös fürdőhelyeket, általában itt bikiniben fürdök, de nem ez volt a legfrucsább, hogy 10 nővel együtt kellett fürdenem, hanem jövök ki a közös tusolóból és az ajtóval szemben egy pasi holt lazán vetkőzik, ép a gatyáját tolta le. Nem is tudom, hogy kettőnk közül ki jött jobban zavarba. De ezért elgondolkodtam rajta, hogy női tusoló előtt azért mégis mit vár, hogy nem nők fognak ki jönni?

4. nap Grein-Krems

Mielőtt elindultam, megvettem a kis zsömlémet egy banánnal természetesen a vizes kulacsomat feltöltöttem és menetkész voltam. A táj ismét meseszép volt. Rólam tudni kell, hogy annyira nem szeretem az emelkedőket, edzettem rá a Zorával együtt, meg szeretem a panorámát miután felér az ember, de szándékosan nem keresem hogy emelkedőkön tekerjek, főlen nem plusz 18 kiló töblettel 39 fokban. Nos, ez nem kivánság műsor, egy idő után az tűnt fel, hogy folyamatosan csak emelkedőn tekerek felfelé. A végén már a villányi borvidéken éreztem magam csak egy kicsit keményebb emelkedőkkel. Nem mondom, hogy nem izzadtam meg és nem köptem ki a tüdőm, Zora pedig holt lazán fekve alszik a kosarába. Időnként betettem a kezem hűteni, mert ott kellemesen hűvös volt. Már az összes vizem elfogyott, pár kilométert kellett tekernem, hogy ismét egy kúthoz érjek. Nem vagyok egy nagy folyadék fogyasztó ezt úgy kell érteni, hogy naponta megiszok jó esetben egy litert, én aznap 5 liter vizet ittam meg. Végre vége a szép panorámákkal ellátott emelekdős résznek és végre Duna part, le is telepedtem egy nagy fa alá pihenni. Nem is vettem észre, hogy már nincs sok hátra Krems-ig, hogy 50 kilométert letekertem. Innen már csak 21 kilométer volt hátra. Krems-ben kaptam egy kis seígtséget a szállásomhoz, így annak köszönhetően még reggeli is volt másnap reggel. Még a szállás elfoglalása előtt a Lidl-be nagyjából bőségesen bevásároltam. Nagy város látogatás nem volt, elég volt arra napra az emelkedőkkel teli 70 kilométer.

5. nap Krems-Bécs

A bőséges reggelim után, még a Lidlbe bevásároltam a kis szokásos zsömle, joghurt, gyümölcs adagomat. egyébként bármilyen furcsa imádtam, főleg a joghurtot, viszont nagyon be kellett osztanom az egész utamra estéig. Gondolom írnom sem kell 40 fok, de itt már semmi más nem lobogott a szemem előtt, mint az, amiért elindultam ezen a rögös úton, hogy ma lesz napja, hogy a bakancslistám végére fogok érni, elérem Bécs városát, ahol nem egyszerűen indult az utam, de ott véget fog érni egy fejezet. 77 kilométer volt előttem. Nagyon izgatott voltam aznap, Zorának meg volt lehetősége bőven élni a labdázásnak és az úszásnak. 27 kilométerrel Bécs előtt jól látható volt a cél. Itt megálltam, és néztem. Úgy éreztem magam, mint egy kis gyerek aki kap egy csokit és beosztja, hogy minnél tovább tartson kockánként eszi meg, hogy tovább élvezhesse az izeket. Így éreztem magam, nem akartam elkapkodni az utolsó kilométereket, pedig már nagyon vágytam rá, hogy elérjem a Wien feliírú táblát. Ki is használtam, igaz fingom nem volt, hogy mikor értem el a várost, mert a kerékpárút a a város mellett ment, egyszer csak egy bevezető hídon találtam magam. Ott volt a pont, hogy igen megcsináltam, végig csináltam még így is. Soha nem felejtem el az érzést. Viszont tudtam, hogy magyar vagyok és kutya kötelességem magyarként letekereni a határig, ha onnan mentő visz el, mert már elfogy az erőm, akkor is én így lépek be a kis hazámba. De erre még visszatérek. Mivel a megadott keretem, már nem volt elegendő arra, hogy olyan helyen szálljak meg ahova kutyát is be lehet vinni az olcsóbb helyek, pedig nem voltak kutyabarát helyek, így teljesen természetes volt, hogy a Zorával a pályaudvaron alszunk, vagyis virrasztunk és majd hajnalban elindulok a határ felé. Itt tapasztaltam egy olyan mértékű összefogást az ismerőseimtől, amire még álmomban sem gondoltam volna. Többen probáltak érdeklődni a bécsi ismerősöknél, hogy meg tudom-e magam húzni. Aztán jött egy felajánlás, amit először nagyon nem szerettem volna elfogadni, engem ne tartson el senki, felnőtt önűlló lány vagyok, de nagyobb győzködés után elfogadtam egy drágabb szállásra a foglalást. Nem volt messze a pályaudvartól, így hajnali egyre végre ágyban voltam. Úgy hajtottam álomra a fejem, hogy holnap már átlépem a magyar határt.

6. nap Bécs-Magyarország első nekifutás

Végre eljött a nagy nap. Tudtam, hogy itt már minden erőrmre szükségem lesz hiszen 95 kilométer állt előttünk, de tudtam, hogy mefogom tudni csinálni. Szokásos, zsemle, joghurt, banán vásárlása után, elindultam. Kb két percig tekertem amikor jött egy viharos szél, szakadó eső kíséretében. Visszafordultam, megvártam az állomáson, amíg egy kicsit alább hagy az eső. Zorával sok gond nem volt, mivel nem volt pórázom, ő feltalálta magát, ki hisztizte a labdáját és szorakoztatta a várakozókat. Végre nem esett annyira, elindultam a város felé. Egyébként gözöm nem volt. hogy hol találok vissza az Eurovelo 6-os útra, hol esett az eső, hol szakadt akkor behúzdtam egy védett helyre. Amikor végre megtaláltam az utat, ismét szakadt az eső, egy híd alá bújtunk. Akkor tudtam megnézve a radart, ma ebből nem lesz határátkelés. Vissza a páyladuvarhoz. Kemény 10 kilométert tekertem. Lelkitársam utasítására ismét a hotelben voltam, nem szeretem a kiszolgáltatott helyzetet, az első napom volt, hogy emiatt sírtam. De legalább van egy angyal az életemben. Ennyiről szólt a napom, meg arról, hogy kipihentem magam, egésznap aludtam.

7. nap Bécs-Magyarország második nekifutás

Az idő kedvezett, a szokásos reggeli költekezés az utolsó 2 euromból. Életem legfinomabb joghurtját sikerült beszereznem. Indulás, vár a határ. Elég gyorsan megtaláltam a mivezető utat, igaz előtte való nap, bőven volt időm megismerekdeni a várossal. Természtesen gát végig, viszont a Duna természetvédelmi területén vezet az Eurovelo6-os út, így más arcát is megismerhettem a Dunának. Kifejezetten tetszett. Ez a nap volt az, amikor a Zorának, olyan nagy pacsázás és labdázási lehetősége nem volt, így szinte az egész napját a kosárába töltötte. Egyébként sokszor mosolygtam rajta, ahogy a radar füleivel, mint egy Hercelány figyeli a tájat. 40 kilométerrel a határ előtt, már nagyon dobogott a szívem, nem éreztem sem a meleget, sem a fáradtságot, csak azt hogy menjek, hogy haza térünk. Hainburgnál tartottam egy nagyobb piehnőt, főleg Zora legnagyobb örömére, labdázhatott. Újult erővel indultam neki az utamnak. 23 kilométer tekerés után, megláttam az Államhatárt jelző magyar táblát. Megálltam vele szemben és semmi mást nem tudtam tenni csak bőgni. Ott ért véget igazán az utam a ráadás, ott éreztem egyedül kimerültséget, de egyben boldogságot is, csak sírtam és sírtam. Miután ki sírtam magam, elindultam a Dunakiliti felé, mert ott foglaltam szállást, itt már magamat el tudtam látni végre. Azonban Rajkán szemebsültem azzal a ténnyel, hogy nem Dunakiliti lesz a szállásom, hanem Levél. Kocsmában be, a legjobb helyis GPS-eket ott lehet megtalálni, mégis hol a fenében van Levél? Elmondják, hogy kb még 15 kilométer. Néztem ki a fejemeből, tehát 95 kilométer után még le kell teernem 15 kilométert? Kénytelen voltam. Itt láttunk az utunk alatt nyuszit és őzikét. Zora kifejezetten élvezte ennek köszönhetően az utat. Sikerült egy helyet találnom ahol tudtam venni vacsorát, azt meg tudtam, hogy reggel egy kiadós reggelivel kezdem a napom. Szállásról annyit, hogy csak itt volt Szépkártyás hely, először azt hittem normális bungalow, inkább egy fából összetákolt valaminek mondtam volna, azért voltak félelmeim, hogy az éjszaka rám borul, de legalább a reggeli isteni finom volt.

8. nap Levél-Győr

Szándékosan Rajkán jöttem át a határon, hiszen Szigetköz világa nagyon elnyerte a tetszésemet, amit többször megosztott az egyik kedves ismerősöm a Facebook oldalán, így nem hagytam ki ha már arra jártam. Nem is bántam meg nagyon szép hely. Győrben egy nagyon kedves ismerősöm meleg ebéddel várt engem és csomagolt is az útra, szívet és lelketmelengető érzés volt. Egy gond volt azzal a nappal, hogy fújt a szél, ha már fúj a szél, akkor persze szembe fúj. Oly annyira, hogy lejtőn lefelé tekerni kelett a kerékpárt. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább nagyobb távot vállalok be másnpra de Győrben megszállok. Nagyon de nagyon szép helyen sikerült szállást foglalnom, nem is bántam meg, hogy nem tekertem tovább.

9. nap Győr-Tata

Az indulásom előtt pár héttel kitaláltam, hogy ha már elindulok, akkor Pestig tekerek, hiába csak Bécsig szólt a két éves álmom, úgy voltam vele hogy legyen. Tudtam, hogy 190 kilométer áll előttem, de azt is tudtam, hogy ha akarom megtudom csinálni. A terv az volt, hogy tekerek kevesebb megállással. Nos, Eurovelo 6 magyar szakaszok. Komáromig szinte végig, homokos, köves mezőn vezet keresztül az út, nemhogy tekerni nem tudtam sokszor le kellett szállnom a bringámról. 4 óra alatt tettem meg 25 kilométert. De itt eszembe sem jutott azt mondani, hogy nem megyek tovább. Ácsnál már éreztem a lábámon az előző este előkerült hólyagokat és minnél jobban sütütte a nap annál jobban fájt. De nem érdekelt. Tatáig folyamtosan tekertem, Tatán már 2-5 centis vizhólyagok voltak a lábamon, még 65 kilométer volt Pestig, de úgy voltam vele, hogy eljött a pillanat, hogy ésszel döntsek, befejeztem az utam. Megcsináltam Bécsig, utána becsülettel, kiéhezve megcsináltam a határig. túl teljesítettem azt amit elterveztem. Nem sokáig volt bennem csalódóttság. Életem nagy útja volt, egy fantasztikus társsal, aki két napig csak aludt otthon. Hazatértünk :)