Ez a bejegyzésem, leginkább a bennem kavargó érzésekről és a támogatásról fog szólni, hiszen hiába egyedül ketten indulunk útnak a Zorával, mégsem vagyunk egyedül.

 Így az utolsó napokban kezdem elhinni, felfogni, hogy egyre kevesebb idő választ el a nagy naptól, hogy neki vágok, annak az útnak, amit két évvel ezelőtt elvett tőlem az élet. De két év alatt, soha egyetlen percre sem merült fel bennem az a gondolat, hogy ez a bakancslista nem fog teljesülni. És most itt van, 7 nap, leírhatatlan jó érzés.

 Egy dolog miatt aggódtam, az a Zora étrendje, hiszen ő BARF-os kutya, nyers húst eszik, ami az út során elég kivitelezhetetlen lett volna, hiszen egyrészt 30 fokban eleve nem megoldható, hogy 10-12 órát romoljon a hús, meg amúgy sem, megoldható, hogy egy külön láda a kutyának. De szinte a semmiből jött egy felajánlás a PettBull.com-tól, ami hasonlít a Zora étrendjéhez. Kaptam próbacsomagot, szerencsére a Zora nem ette, hanem zabálta. Kis kiszerelés könnyen tárolható. Örök hálám a PettBull-nak, egy terhet sikerült levenni a vállamról és hálás vagyok a támogatásért

Számomra hatalmas támogatás egy-egy biztató szó, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokan kíváncsiak az előttünk álló utunkra. Nagyon sok kedves szót kapok, akár nyilvánosan és privátban rengeteg jó tanáccsal látnak el és természetesen féltenek is.

A legtöbbet feltett kérdés az talán az volt az elmúlt 45 napban, amióta nyilvánosan bejelentettem az utam és amikor átvettem a jegyeket, hogy "nem félsz?" vagy biztos vagyok benne, hogy megtudod csinálni de nem volna jobb társaságban?  Mivel ezek a kérdések kerültek az első helyre, ezért beszélek róla. Nem, nem félek, egy cseppnyi félelem sincs bennem, hogy eltévedek, vagy hogy nem fog menni, vagy hogy nem úgy alakul ahogy elterveztem. Úgy érzem, van tapasztalatom arra az esetre is, sőt leginkább arra az esetre van, ha eltévedek, vagy nem arra van az út, eddig is megoldottam ezután is megfogom oldani. A másik kérdésere a válasz. Tudom, hogy mentálisan teljes mértékben felvagyok készülve az utamra, nem hiába volt a több ezer kilométer tekerés a Zorával az elmúlt két évben. Tavaly a hegyitekerést részesítettem előnyben, ismerem magam, hogy amit eltervezek az véghez is viszem, valamint amig ennyi de ennyi biztató szót kapok, meg sem fordult a fejemben, hogy nem fog sikerülni az a 678 km.

678 kilométernek kezdünk neki egy hét múlva, olyan érzést vált ki belőlem ez a tudat, amit szinte leírni nem lehet. Izgatott vagyok nagyon, már szinte semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, amikor 07.31-én 11:40-kor elindul a vonat és ahogy végig csodálhatom az előttem való látványt. Bízom benne, hogy az időjárás is kegyes lesz hozzánk.

Legközelebb már Passau-ból fogok bejegyzést írni, pontosan egy hét múlva, utána meg napi útjainkról.